Sziasztok ismét!
Amiket eddig leírtam, gondolom ezek is kicsit érdekesek voltak, de lesz itt még más is.
Most egy kicsit durvább dolgok jönnek, amikben végülis nincsenek átfedések, mégis dátum szerint valahogy egyeznek...
Tekintsünk egy kicsit vissza a múltba. 1996. február 17-én volt egy balesetünk, én még akkor csak általános iskola 3. osztályába jártam. Mentünk hazafelé, már csak 2 kanyar lett volna hátra kocsival, hogy az utcánkba érjünk. Mit sem sejtve lassabb tempóval (mivel tél volt) mentünk a fő utcán, amikor egy kocsi szemből kivágott, hogy megelőzze az előtte haladó kocsit. Nem fékezett, vagy ha fékezett is, akkor is csúszott. Nem emlékszem, régen is történt és kicsi is voltam. De láttam az egészet. Csak jött, jött, míg édesapám elrántotta a kormányt, és a kocsi a bal hátsó ajtón majdnem betekintett, ahol az öcsém ült. Azért csak majdnem tekintett be, mert végülis nem tört be, de rendesen behorpadt és széttört, ahogy nekünk jött. Én majdnem a mellékutcában lévő villanyoszlopnak csapódtam, míg nem szerencsére egy hóbucka megállította a kicsúszó autónkat. Én ettől függetlenül előre csapódtam az első ülésnek, bevertem az orrom, ami rögtön kegyetlenül el kezdett vérezni. Öcsém csak behuppant a két ülés közé, talán az ijedségen kívül nem lett más baja, anyu beverte a fejét, de édesapámmal nem történt semmi komolyabb, talán ő is beütötte valamilyét. Én rögtön sírtam, mert láttam, hogy folyik a vér, nem tudtam mi történt, megrémültem. A pasas, aki nekünkjött, kiszállt a kocsiból, és el kezdte nézni a kocsiját, hogy hogy tört össze. Apu erre ideges lett, és odarángatta a kocsink bal oldalához, ahol nekünk jött, és (ha jól emlékszem) bele vágta a fejét az ablakba, és mondta neki, hogy "Te barom, nem krumplit viszek hátul, hanem a családomat!" A pasas berohant a sarkon lévő oviba, hívta a mentőt. Utóbb kiderült, hogy egy civil ruhás rendőr volt. Kijött a mentő, látták, hogy én vagyok a sérült, és behívtak. Akkor én még csak 9 éves voltam, de anyukámat nem engedték be a mentőbe. Mondták, hogy ha fáj a fejem és szédülök, akkor agyrázkódásom van, de nem kell félni, nincs semmi bajom. Tavaly a baleset miatt, 12 év után megműtöttek orrsövény és orrkorrekcióval, a doki látta, hogy még ennyi idő elteltével is teli van hegekkel az orrom. De természetesen a mentősök szerint nincs semmi bajom, hacsak nem lesz agyrázkódásom... Na persze...
Szóval, ami ide tartozik egy kis bevezető után:
A baleset, mint azt az elején említettem 1996. február 17-én történt. 11 évvel később, 2007. február 17-én összejöttem az akkori párommal, aminek nem lett jó vége, szakított velem. Mondjuk ez nem necces, mindenkivel előfordul, hogy egy kapcsolatának vége lesz. Csak hát azonos dátum.
Egy másik történet, ami szomorú is az elején, de viszont sokkal vidámabb a vége:
2003. június 6-án, édesapám szülinapján másodikak lettünk csapatban (apukám, öcsém és én) egy horgászversenyen. Nagy volt az öröm. Majd egy héttel később, 2003. június 13-án, ami mellesleg péntek volt, nagymamám eltávozott az élők sorából. Azóta nagypapámmal nagyon nem bírunk, rossz a helyzet, rossz azóta :( A szülinapi örömöt rögtön elfelejtettük...
5 évvel később, 2008. június 13-án, ugyancsak pénteken találkoztam a vőlegényemmel, akivel azóta csodás minden. Csak hogy hozzá tegyem, ez az orrműtétem utáni héten volt :D
Utána gondolkoztam el ezeken az összefüggéseken. Unokatesóm azt mondta, hogy a nagyokosok szerint: "Valaminek a vége később egy új dolog kezdete lehet." Nagymamám halála az én jövőm kezdete lett volna?
Semmit nem időzítek úgy, hogy így jöjjön ki. Sőt (szégyenemre) akkor el is felejtettem, hogy nagymamám halálának évfordulója volt.
Hát nem tudom... Jó így az összefüggéseket vizsgálni, de néha szomorúan hatnak rám.
Akinek vannak hasonló "tapasztalatai", kérem kommenteljen!!!
Köszönöm! :)